CLAUDIO MUTTI

Lukács György, alias Georg Löwinger (1885-1971), életének két, rövid ideig tartó időszakában töltött be felelős pozíciót a kormányban. Első ízben 1919-ben, a Kun Béla féle Tanácsköztársaság idején nemcsak politikai biztos volt az ötödik Vörös Hadosztálynál, hanem közoktatásügyi népbiztos is. Majd 1956-ban, a Petőfi Kör és a Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjaként oktatásügyi miniszter lett a Nagy Imre által vezetett kormányban.

Mégis, a magyar kulturális életre ható leghatározottabb és legfertőzőbb beavatkozása Löwinger-Lukácsnak 1945 és 1946 között történt, miután visszatért Magyarországra; tagja lett a Tudományos Akadémiának, és kinevezték a filozófia és esztétika professzorának a budapesti Egyetemen. Így lett Löwinger József bankár ivadéka ’a lelkek igaz vezetője, egy viszonylag liberális szellemi diktátor, akinek szava törvény volt. (…) Élő példája volt a rezsim toleranciájának, amelyet a legcsiszoltabb elmék irányában tanúsított’1. Ezekkel a szavakkal jellemzi egy másik híres, Magyarországon született ’tévelygő zsidó2 (előbb marxista, majd katolikus, és végül természetesen, liberális): Fischel Ferenc alias François Fejtő, aki Raymond Aron-nal létrehozta a Szabadságok Európája Intellektualisták Bizottságát. Fischel-Fejtő szabadságról alkotott koncepcióját Lukács munkásságával kapcsolatos írásaiból vezethetjük le, szerinte Lukács ’a Kommunista Pártot a kulturális tevékenységek védelmezőjévé, egy központtá akarta tenni, amelyben megvalósíthatók a nagy reformok: az oktatás demokratizálása és modernizálása, a kulturális alapok szélesítése, a szellem emancipációja. Elérkezett a pluralizmus és a »dialógus« ideje.’3

Figyelmen kívül kell hagynunk egy ennyire megható védőbeszédet, ha arra gondolunk, hogy a pluralista Lukács A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke szerkesztésével megbízott komisszió hírhedt tanácsadója volt; ’az eltévelyedett könyvek indexét’ három füzetben, 160 oldalon többször is kiadta 1945 és 1946 között a miniszterelnökség sajtóosztálya. Akkoriban egy középirányzat-többségű koalíció volt kormányon, amelynek egy, a Kisgazda Párthoz csatlakozott egyházi ember volt az elnöke.

A katalógus – ugyanabból az inkvizítori mentalitásból származott, mint néhány évvel később Lukács rossz hírű könyve, Die Zerstörung der vernunft – elsősorban egy gyakorlati funkcióval rendelkezett: a lefoglalásra és megsemmisítésre ítélt írások vádeszköze volt a rendőri hatóság kezében; mindezt az esküszegő Miklós Béla tábornok 1945. április 28-án nyilvánosságra hozott 530-as rendelete alapján. A jegyzékben ábécé sorrendben, az elmúlt húsz évben nyomtatott könyvek, folyóiratok, füzetek, zenei kották, röplapok és propaganda nyomtatványok szerepelnek. A magyar nyelvű kiadások mellett, a két világháború között Magyarországon bizonyos olvasottságnak örvendő német, olasz, francia etc. nyelven megjelent kiadványok is vannak. Az indexre helyezett könyvek között szerepel természetesen Sion bölcseinek jegyzőkönyve is, a zsidó kérdéssel kapcsolatos teljes anyag, Hitler, Mussolini, Goebbels, Rosenberg írásai és beszédei, és Szálasi Ferenc könyvei és beszédei, aki a Nyilaskeresztes Mozgalom vezére, s a háború utolsó szakaszában Magyarország Nemzetvezetője volt. Ugyanitt találjuk az ismert magyar írók közül Erdélyi Józsefet a ’népies’ költőt, akit már Horthy idején is elítéltek; vagy Tormay Cecile-t, akit Gabriele D’Annunzio fordított olaszra. A nem magyar írók közül a következő neveket olvashatjuk: Berdiaev, Céline, Chesterton, Gide, Keyserling, Malynski, Maurras, Moeller van den Bruck, Ossendowski, Carl Schmitt, Werner Sombart, Othmar Spann, Julius Evola, Giovanni Gentile, Giovanni Papini.

Azon kevés román szerzők közül, akik bizonyos nyilvánosságnak örvendtek a két világháború között Magyarországon, csak egy szerepel a jegyzékben: Panait Istrati Auf falscher Bahn. 16 Monate in Russland című, Szovjetunióban tett utazása után francia nyelven írt három naplójának németül kiadott első kötete.

Lukács György a ’kultúra alapjainak kibővítése’ érdekében előírta a rossz hírű ’B-lista’ összeállítását, amelyben a hallgatásra és a társadalmi szempontból halálra ítélt értelmiség szerepelt. Halálának harminc éves évfordulója alkalmából említjük meg Hamvas Bélát (1897—1968), aki az említett száműzött-lista egyik áldozata volt. Weöres Sándor költő, akit Magyarország Rimbaud-jának is nevezhetnénk, mesterét látta benne; Szathmári Botond filozófus a platóni tradíció egyik örökösének nevezte. Hamvas Bélát, aki Magyarországon először tette ismertté René Guénon és Julius Evola nevét, tulajdonképpen az integrális tradíció mestereinek szellemi rokonaként tartják számon; főműve, a Scientia Sacra egy átfogó szintézis, amelyet a La Crise du Monde Moderne, vagy a Rivolta contro il mondo moderno-hoz hasonlíthatnánk. Termékeny és sokoldalú íróként, a második világháború után, Hamvas Béla tevékenyen részt vett újra a kulturális életben, világirodalmi florilegiuma, az Anthologia Humana nemrég a harmadik kiadását érte meg. Majd Az egyetemi nyomda kis füzetei néven zsebkönyv sorozatot publikált, ahol a görög filozófusok írásai mellett mindaddig Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen szerzők is olvashatók, mint például Heidegger vagy Heisenberg. Lukács betiltotta ezt a sorozatot, a kinyomtatott példányokat bezúzták, az ólombetűket beolvasztották. Hasonlóan járt el egy, még ki sem nyomtatott Heidegger könyvvel kapcsolatban mondván, hogy Heidegger ’a sötét, fasiszta egzisztencializmus vezéregyénisége’. Hamvas Béla – miután Lukács hazug módon ’a magyar neomiszticizmus legzavarosabb képviselőjének’ nevezte – elveszítette tisztviselői állását a fővárosi könyvtárban, és mindennapi betevőjét kénytelen volt bérmunkásként vidéken, majd raktárosként megszerezni az Erőműberuházó Vállalatnál. Mindez nem lehetett döntő fontosságú egy olyan ember számára, aki azt szokta mondani: ’mindenhol létezik egy tengely’, és aki sokkal rosszabb híreket is így fogadott: ’pont ezért létezik egy Ég ott is’.

Visszatérve Lukácsra, az üldözési hajlamának gyökerei, Aldebaran Zoltán szerint (Pannon Front, 1997 december), egyfajta kifordított, parodikus szellemiséggel átitatott vallási (vallásalatti) devócióban rejlenek. Lukács egyik fiatalkori írásában találtam rá egy olyan mondatára, amely mintegy programszerű kijelentésként, a majdani inkvizítor gyilkos aszkézisét jelzi: ’A lélek megváltásához – írja Lukács – éppen a lélek feláldozására van szükség: egy misztikus etikából kiindulva, vad Realpolitiker-ré kell válni, és nem egy mesterséges kényszert, hanem a »Ne ölj« abszolút parancsát kell megszegni’.4 Origini, USA nr. 13-14/1998

Fordította: Fröhlich-Botond Zoltán

1 F. Fejtő, Ungheria 1945-1957, Torino 1957, pp. 122-123. 2 A milánói Il Giornale újság éppen a Fejtő Ebreo errante címmel közölt (1997. június 26.) egy hosszú interjút François Fejtővel, aki egyébként ennek az újságnak munkatársa. 3 F. Fejtő, op. cit., pp. 30-31. 4 Gy. Lukács, Levél Paul Ernst-nek, 1915. május 4; in: Gy. Lukács, Schriften zur Ideologie und Politik, Neuwied und Berlin 1967, pp. 10-11.